Egy kis Huntington Erdélyre
vonatkoztatva
Jó pár napja készülök erről
a témáról írni. Sőt még a marosvásárhelyi autonómiatüntetés előtt
megfogalmazódott bennem pár gondolat. Vagy inkább aggodalom a tüntetés
lefolyása miatt? Kavarogtak bennem a lehetőségek amiket a tüntetés felelevenít,
megvalósít, illetve amiket kihozhat úgy a magyarságból, mint a románságból.
Nem akarom se elnagyolni, se lekicsinyíteni a
dolgok fontosságát – sőt kicsit mélyebbre szeretnék belelátni a miértekbe.
Mert ugye nem csak egy szimpla autonómia tüntetésről
van szó, remélem mindenki látja, tudja. Nem csak gátakat szabadítottak fel,
falakat döntöttek le ahogy Novák Zoltán írja, hanem egy igen régi probléma
elevenedik meg az esetleges tudatalatti háttérben. Véleményem szerint itt nem
csak székelyföldről van-volt szó, hanem egy kulturális, vagy akár mondhatnám
Huntingtont idézve, egy civilizációs probléma kiéleződésének a folytatását
szemlélhetjük.
Nem véletlen „az
‘önkényes’ időpont- és helyszínválasztás, hisz a történelem
sajnos tálcán kínálja azon (tragikus) események és helyszínek tömkelegét,
amelyeket a székely szabadság napjaként is lehet értelmezni, nem beszélve az
egyetemes magyar ünnepről, Március 15-ről” (Novák). Tehát minden adott
volt: a „megtört” és az „elvesztett” város, amely egyfajta rekompenzációt adott
és a kitörés lehetőségével kecsegtette a szélsőségeseket, illetve a normalizálódást
óhajtók első nagy és hivatalosan is „elfogadott” megmozdulása Trianon óta.
Rengeteg az elvi, hitbeli
különbség a magyarok között is, a történelmi tények megítélésében, akkor mit
várjunk el a román-magyar érvcsatározásoktól. Ki nem lehet és van igaza Erdély
hovatartozásáról? Magyar vagy román föld? Egyáltalán mit értünk a magyar vagy
román föld alatt? Mit ért a magyar autonómián és mit ért a román? „Az autonómia 1918 előtt a magyarországi
románság bűvös hívószavának számított, Trianon után értelemszerűen szerepet
cseréltek az érintettek. Egy dolog közös ebben is, az éppen illetékes hatalom
mindig is mereven elzárkózott előle”(Novák).
Figyelembe kell vegyük azt a
történelmi tényt is, hogy már a ’48-as forradalomkor is tüzes volt a hangulat
Erdélyben. Ahogy Kovács Péter írja: „az eddigre 60 %-os többséget alkotó románok nem rendelkeznek politikai
jogokkal, hiszen nem tartoznak bele a három középkori eredetű politikai
nemzetbe, a szászok, magyarok, székelyek alkotta országgyűlésbe. Ráadásul a
román társadalmat egy nagyon szűk, részben már ekkor a dáko-román kontinuitás
és Nagy-Románia bűvöletében élő, főleg vallási értelmiségen kívül gyakorlatilag
csak a parasztság alkotja. Így a nemzetiségi ellentét egyben gazdasági és
társadalmi is, hiszen a földbirtokosok többsége magyar, vagy a szász városok
patríciusa.”
Ide tartozik még Orbán Zsolt - A székelység
története című kézikönyv társszerzőjét ért bírálatok, miszerint a románok csak jobbágyok
voltak. Ő kijelentette, hogy a könyvében „a románok nincsenek a székelyek szolgáiként feltüntetve, ellenben
szerepel benne a jobbágy kifejezés, de nemcsak a románok voltak jobbágyok,
hanem a kiváltságaikat elveszített székelyek és magyarok is, az erdélyi
népesség 90 százaléka. „Az én őseim is jobbágyok voltak”
És akkor csak alig kétszáz
évre mentünk vissza. Pedig a valós problémák sokkal régebbiek. Itt jön képbe Samuel
P. Huntington amerikai politikatudós - A
civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyve[1]. Igaz 1996-ban íródott, így sok mindent már túlszárnyalt
az idő, de még akadnak benne megfontolandó tézisek. Egyik nagy tézise ami még
most is él, és valószínű élni is fog (amíg Románia „oszthatatlan, nemzeti állam”),
a Nyugati és a Keleti civilizációs törésvonal megléte.
Hogy mit is jelent pontosan
ez a törésvonal? Mint az ábrán jól látható a nyugati kereszténység és a keleti
ortodox kereszténység törésvonaláról van szó. Huntington szerint a nyugati civilizáció magába foglalja azt a
területet, ahol a keresztény-zsidó kultúra van elterjedve. Meglátása szerint a
keleti civilizáció az ortodox kereszténység földjétől kezdődik.
Láthatjuk, hogy a nyugati
civilizáció keleti határa Finnországtól egészen a Földközi tengerig hogyan húzódik.
Észrevehetjük, hogy Belorussziát, Ukrajnát, Romániát és a volt Jugoszláviát
keresztül vágja, s egyben két részre tagolja őket. Figyelembe véve az elmúlt
évtizedek történéseit ezekben az országokban, észrevehetjük, hogy ez a
törésvonal nem csak elképzelt fantazmagória, hanem konkrét belpolitikai
problémák forrása is.
Ha a külpolitikát most
figyelmen kívül hagyjuk, és csak Romániára koncentrálunk, akkor jobban
megérthetjük Erdély státusz értékét. Ez a státusz nagyon fontos mind a
magyaroknak, mind a románoknak. Mint a fentiekben már láttuk a történelem során
mindig is vitapont volt a két nemzet között.
Ha még élne Huntington, meg lehetne
kérdezni tőle, hogy tézisét követve mi van Romániával? Az EU és NATO tag
Románia most Nyugati, vagy Keleti civilizáció? Egy vagy két civilizációs
ország? Mert ha egy civilizációhoz tartozó, ám elkülönülő kulturális
csoportokból álló ország, ahol mély belső ellentétek alakultak ki, akkor könnyen
elvezethet a felbomláshoz. Ezt a tézis használják ki a szélsőségesek mindkét
oldalon a megosztottság érdekében, hangoztatva a veszélyt – Erdély elcsatolását
- vagy legalábbis folyamatosan napirenden tartva ennek a lehetőségét.
Huntington szerint „az igazi megosztottság azonban a hasadó
államnál kerül
előtérbe, ahol jelentős csoportok tartoznak különböző civilizációkhoz. Az ilyen
megosztottság és a vele járó feszültségek gyakran akkor mélyülnek el, amikor az
egyik civilizációhoz tartozó többségi csoport az államot megpróbálja saját
politikai eszközeként használni, és saját nyelvét, vallását és szimbólumait
teszi hivatalosan kötelezővé”(218.o.)
Egyetérthetünk abban, hogy a
két „civilizációból” származó csoportok itt Erdélyben egybehangolóan azon a
véleményen vannak, hogy: „Különbözőek
vagyunk, ezért hovatartozásunk is különböző.” Éppen ebből következőleg a
viszolygás ereje szétlöki őket, így más társadalomhoz tartozó civilizáció felé hajlanak.(220.o.)
Kérdés, hogy Románia megmarad
egy hasadó állam, vagy inkább egy elszakadó állammá válik. Mert figyelembe véve
a legutóbbi politikai eseményeket (székelyzászló, külső ellenség megítélése,
Schengen-i nem csatlakozás), azt a benyomást hagyhatja, hogy Románia igyekszik megszabadulni
a nyugati „zsarnokságtól”. Mint ahogy a szlavofil Danyilevszkij kárhoztatta a
nyugatosítási kísérleteket, melyek „eltorzítják
az emberek életét, és idegen, külföldi életformákkal helyettesítik azt... külföldi
intézményeket hoznak be, és az orosz földön meg akarják honosítani őket... mind
a bel-, mind pedig a külpolitikát — beleértve az orosz élet kérdéseit — idegen,
európai szemszögből vizsgálják, olyan nagyítón keresztül, melynek még a fénytörése
is európai”[2]. (226.o.)
Számomra erről Titu
Maiorescu „tartalom nélküli forma” elmélete jut eszembe amikor a 19. században
a modernitás felé húzott Románia, azaz igyekezett a Nyugati civilizációba
betagozódni. Ekkor a román elit egy része úgy döntött, elvet minden hagyományos
kulturális és intézményi törekvést annak érdekében, hogy minél jobban
előmozdítsa az ország modernizálását és nyugatosodását (ugyan úgy, mint ahogy a
20.században a kemalisták). Ugyanez ismétlődött meg a ’90-es években, amikor
azt hittük, hogy egy csapásra „nyugatiakká” válunk. De nem így történt és jött
a csalódás, a kiábrándulás.
Azzal, hogy „legyűrtük” a
kommunizmust és szabad lett a kereskedelem és a kommunikáció, az a remény
merült fel, miszerint a konfliktusok enyhülnek, vagy eltűnnek. A
társadalomkutatók megfigyelték, hogy a kereskedelem és a kommunikáció nem
teremthet békét s nem alakíthat ki közös álláspontot a különböző csoportok
közt, legalábbis nem hosszú távon. Ez attól függ, hogy „a felek a jövőben
milyen mértékű kereskedelemre számítanak”. A kölcsönös gazdasági
egymásrautaltság csak addig marad fent, amíg az államok arra számítanak, hogy a
kereskedelem magas szinten folytatódik a belátható jövőben. Lásd EU csatlakozás
és annak reményei. Viszont mivel már nem reménykedhetünk abban, hogy a
kölcsönös gazdasági egymásrautaltság és bizalom mértéke a jövőben változatlan
marad, így hangot kapnak a kételkedők és egyre nagyobb az euroszkepticizmus.
Egyre többször lehet
hallani, hogy Románia ki kellene lépjen az EU-ból. Ez mind inkább egy elszakadó
állam képét festi le. Kérdés, hogy ez egy civilizációs törést érint, vagy csak
egy sehova sem jutó függetlenedést, egy dac háborút sejtet. Mert egy olyan
állam amely egy adott civilizáción belül jelöli ki a helyét, de vezetői egy
másik civilizáció irányába indulnának, igen képlékeny képet mutat úgy Nyugatra,
mint Keletre. A külön utas szerep nem visz sehova. Illetve de, nyomorba. Még
nagyobba mint amiben épp vagyunk.
Huntington szerint elszakadó
államok Oroszország, Törökország, Mexikó és Ausztrália. Nyomon követve a
következtetéseit megérhetjük, hogy miért épp ők. És Romániát még az eddigiek
alapján sem látom ezen országok között, mert az ő véleményüket ekként lehetne
összefoglalni: „Tudjuk, milyenek vagyunk, és hovatartozásunk is egyértelmű,
csakhogy mi változtatni szeretnénk ezen a helyzeten.” Egy hasadó ország nemzeteitől eltérő módon az elszakadó ország népe
egyetért abban, hogy kinek tekintse önmagát, viszont nem ért egyet abban, hogy
melyik civilizációba tartozik.(221.o.)
A csalódás és a kiábrándulás
az egész nemzetet érinti, nemzetiségi hovatartozás nélkül, de legfőképpen a
kisembereken csattan. Ezért erősödik egyre jobban a nacionalizmus. A konfliktusok
mindig az öndefiníciókból erednek. A szociálpszichológia különbözőségelmélete
szerint az emberek azzal definiálják magukat, ami egy adott kontextusban
megkülönbözteti őket másoktól. Vagyis az ember mindig olyan fogalmakkal írja le
önmagát, amelyek megkülönböztetik őt másoktól, különösen a maga megszokott
társadalmi környezetében lévőktől – román, magyar, szász, zsidó, cigány (vagy
roma, kinek kedve szerint).
Az emberek azzal definiálják
magukat, ami megkülönbözteti őket másoktól. Amikor a civilizációk közötti
kölcsönhatások megsokszorozzák egymást, az emberek egyre nagyobb jelentőséget
tulajdonítanak civilizációs identitásuknak. Mert két romániai egy román és egy
magyar az országban magyarként és románként definiálja egymást, viszont ha két
ázsiaival, egy indiaival és egy kínaival találkozik, akkor már romániainak (nyugatinak)
fogják meghatározni magukat, a másik kettőt pedig ázsiainak (keletinek). Ezt jól
ábrázolja Donald Horowitz: „Nigéria keleti
részén egy ibo néphez tartozó ember lehet az overi, és lehet az onitsa törzs
tagja; Lagosban ugyanő egyszerűen ibo marad; Londonban viszont nigériai, New
Yorkban pedig afrikai.”[3]
Jelen pillanatban a
globalizáció identitászavart okoz. Mindenki keresi saját identitás gyökerét. Erősödik
a civilizációs, társadalmi és etnikai öntudat keresése. Egyfajta kulturális
skizofrénia alakul ki, amit a nyugati vírus okozott. Tapasztalható, hogy a
helyi kultúrák ereje, szívóssága és rugalmassága, valamint azt a képességük,
hogy meg tudnak újulni és alkalmazni tudják a nyugati hatásokat, alkalmassá
teszi őket arra, hogy tovább éljenek a globalizáción belül. Látható, hogy saját
hagyományaikra, intézményeikre és értékeikre kell építeniük.
Végkövetkeztetésként levonhatjuk
azt a tényt, hogy az Erdélyben folyó konfliktusok igaz, hogy a román-magyar „nemzet”
közt folynak, de nagy valószínűséggel nem csak egy nacionalista konfliktusról
van szó, hanem a nyugati keresztény- és a keleti ortodox keresztény-kulturális
civilizációs konfliktusáról beszélhetünk.
Azok az arrogáns
politikai vezetők, akik azt képzelik, hogy alapvetően átalakíthatják
társadalmuk identitását, kultúráját - kudarcra vannak ítélve. Arra sohasem lesz
erejük, hogy folyamatosan elnyomják vagy kiiktassák a helyi kultúra lényegi
elemeit. Persze, ha egyszer a nacionalista vírus már befészkelte magát egy
társadalomba, akkor nehéz onnan kiirtani. „A
politikai vezetők történelmet csinálhatnak, de nem menekülhetnek el a történelem
elől. …Beolthatják kultúrájukba a skizofréniát, amely aztán az állam
folyamatosan jelenlévő és meghatározó jellegzetessége lesz” (Hantington - 251.o.)
[1]
Samuel P. Huntington: A
civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa könyvkiadó,
Budapest, 2006.
[2] P. Ya. Chaadayev, Articles and Letters [Sztatyi ipiszmaj (Moszkva, 1989), p. 178., és N. Ya. Danilevskiy, Russia and Europe [Rosszija i Jevropa] (Moszkva, 1991), pp. 267-268., idézi Sergei Vladislavovich Chugrov,
„Russia Between East and West”, in MEMO 3: In Search of Ans-wers in the Post-Soviet Era, ed. Steve Hirsch (Washington, D.C.: Bureau of National Affairs, 1992),
p. 138.
[3] Donald
L. Horowitz, „Ethnic Conflict Management for Policy-Makers”, in Joseph V.
Montville és Hans Bin-nendijk, ed., Conflict
and Peacemaking in Multiethnic Societies (Lexington, MA: Lexington Books, 1990), p. 121.
